Midőn édesanyámat elvitték Fótra, nagyon nagy szomorúság, keserűség vett erőt rajtunk, nagyon hiányzott nekünk. Kértük a Jó Istent, hogy őrizze meg, legyen vele és adja vissza nékünk, ha lehet. Végre jött aranyos szállásadónk felesége, vele a férje is, kérdezték, hogy milyen volt az utunk? Édesapám elmondta, hol jöttünk, ők megrémülve mondták, hiszen az aknamező volt, a lemezek tányér-aknák voltak! És mi, ráadásul a talicskával, apró gyerekekkel, ez kész csoda! Mondtam, én a fejünk felett cirkáló repülőgéptől féltem, hol fentebb, hol lentebb repült, erősen hasította a fülünket. Ők mondták, persze, hogy cirkáltak, nem tudták mire vélni, hogy mit keresünk ott, azon a veszélyes helyen. Tehát ezek az emberek enni, inni és szeretettel szállást adtak a velük szembe lévő oldalon, tőlük a harmadik házban, azelőtt a katonák lovakat tartottak, a padolt nagy-szobában. Két szép ablak volt az utcára, de csak a legfelső kis kocka üveg volt épségben, ez adott fényt. Tehát ő általuk lett, ideiglenesen lakásunk is. Egyik reggel a katonák mondták, B.U.É.K., hát kiderült, hogy 1945. újév reggelére virradtunk. A karácsony úgy eltűnt a tűzharcban, észre sem vettük, hogy ilyen is volt. Hiszen a Jó Isten ajándéka volt mindenkinek, ha életben maradt valaki. A harcok idején ünnepnap, vagy napok nevei, és hányadika van, ki törődött ezzel? Ezért volt nagy dolog újesztendő köszöntését hallani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése