Mivel új házasok voltunk és külön lakásba költöztünk, így a jövőről és a megélhetésünkről is, nekünk kellett gondolkodni. A férjem legénykorában, Tiszaföldváron csősz volt. A környék nagy szőlőtermelő vidék volt és őrizni kellett, amiért fizettek neki. Tiszasason is volt szőlőterület, de nem olyan nagy. Itt nem tudott elhelyezkedni. Volt viszont olyan lehetőség, hogy kis libákat adtak ki, úgy szólván szerződni lehetett. Kis libákat kaptunk és csak a tollat kellett beadni. Háromszori kopasztással, 40 libától 11 kg tollat kellett beszolgáltatni. A liba maradt volna a mienk. Természetesen a darát, tehát a táplálékot is mi adtuk. Ehhez is az Úr Jézus akaratát kértük ki. Azt kértük, hogy ha megegyezik az Úr akaratával ez a vállalkozás, akkor az első szállításból kapjunk. Ha nem egyezik meg, akkor ne kapjunk kis libákat. Kb. egy hónap múlva vált esedékessé a szállítás. Ekkor 1957 májusa volt. Nem kaptuk meg a kis libákat. Az én férjem nem nyugodott bele, így feliratkozott, a második szállításra. Kérleltem, ne tegyük, mert nemleges volt az Úr Jézus válasza, de ő hajthatatlan volt. Mivel hely is kellett a libáknak, így béreltünk egy hold szőlőterületet, ami el volt hanyagolva, az egy-két méteres paréjokat kézzel kihúzgáltuk, nagy kévéket kötöttünk belőlük. Egy nagy szilvafa tövéhez kunyhót építettünk magunknak. Nagy, négy méteres gerendát tettünk a földre, léceket szögeltünk rá, és a paréjkévékből befedtük, ez úgy nézett ki, mint egy háztető a földön, az volt a lakásunk. Sajnos az egerek jól érezték magukat a paréjkévék között. Elég sokat szenvedtünk tőlünk. A libákat akkor kaptuk meg, amikor az első sorozati libákat először megtépték. Úgy június-július tájékán érkeztek, meleg volt az idő, de a mi libáinkat csak egyszer tudtuk megtépni, kevés lett a tolluk. Azért, hogy be tudjuk adni a 11 kg tollat, 90 forintért kilóját, 150 forintért tudtunk venni tollat, plusz a szép dunyhánkat, négy nagy párnánkat is beleadtuk. Csak így tudtunk eleget tenni a feltételeknek. Sajnos, akik az első sorozatból kapták a libákat, azoknak is ráfizetéses volt ez a vállalkozás, de nekünk aztán nagyon. Ráadásul testileg, lelkileg kimerültünk. Éreztük az engedetlenségünk büntetését. Hiszen az Úr meg akart óvni ettől, de mi okoskodtunk, engedetlenkedtünk, egy életre megtanultuk, ha jelt kérünk az Úrtól, akkor higgyük el, hogy Ő előre látja, hogy mi válik a javunkra és bízzunk Benne! Nem szabad alkudozni, okoskodni, mert ez már az ördögtől van! Azt ajánlom mindenkinek, inkább ne kérjen jelt, ha pedig kér, akkor kérje az Urat, adjon erőt, akaratában megnyugodni! Persze, jel nélkül is kell kérni Őt, hogy tudjunk akarata szerint élni, belenyugodni abba, amit megenged életünkben, még ha az nagyon fáj is nekünk. Mert Ő a szerintünk rossznak vélt dolgokat is javunkra engedi meg. Ő gondviselő jó Atyánk, aki szeret bennünket, aki javunkat akarja. Ez 1957 nyarán történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése