E bonyodalmakkal teli élménnyel szívemben, elindultam a vallástételi órára. 27-en voltunk, és egyesével hívtak be bennünket. Akit behívtak, azok bent is maradtak és nem tudtuk megkérdezni, hogy sikerült és mit kérdeztek. Tehát izgalmas a várakozás. Mivel én voltam a legfiatalabb, én maradtam utoljára. Mielőtt a kérdést feltette volna, a jól megtermett Hoffer lelkész testvér, rám néz és azt kérdezi! Mit szólnék hozzá, hogyha holnap, nem keresztelnének meg? Jaj, hogy tudták meg ilyen gyorsan, hogy mi történt velem! Hiszen telefon csak a postán volt. Ez egy másodperc töredéke volt, átfutott rajtam, úgy éreztem rögtön összeesek! Sírva feleltem, nem örülnék neki, de azt olyan hangsúllyal, amilyen mély fájdalom volt bennem. Mindenki megdöbbent ezen a reagálásomon, hisz nem durván, nem sértően, nem is bántóan hangzott fel a kérdés. (Még az aranyos Móricz Ferencné, gyülekezet vezető testvérnő, húsz év múlva is mondta nekem, te Rózsika, azt az arcot, amit a te vallástételeden láttam, amíg élek nem felejtem el!) Hát igen, az ott lévők nem tudták, mi történt odahaza velem. Csodálatos dolog az, hogy az életünkben, semmi nincs véletlenül! Semmi nem kerüli el, a Gondviselő Jó Istenünk figyelmét. Óh, vajha ennek tudatában élnénk, de sok keserűségtől, sok álmatlan éjszakától, sok gyötrelemtől, a mások hibáztatásától, mentenénk meg magunkat is és másokat is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése