19. Az Úr nyíltan felelt

Édesanyám, ahogy kérte a jó Istent, úgy is lett. A szombati meszelés-takarítás után, este édesanyám belázasodott, 41 fokos láza volt, orvost hívtak hozzá, aki lázcsillapítót adott. Másnap még jobban belázasodott, hideg rázta, a feje és minden tagja fájt. Másik orvost hívtak, az sem tudta, hogy mi baja lehet, kórházba akarta küldeni, de ő nem ment. Senkinek sem szólt az ő kéréséről, egyedül az Úr Jézus és ő tudta, hogy miért van ez a betegség. Mindenki konok-makacsnak tartotta őt, amiért nem ment kórházba. Egy heti lázas fájdalmak után, péntek estére kezdett eléggé javulni. Szombat reggelre sem láz, sem hidegrázás, sem izzadás, sem fájdalom nem volt, mind elmúlt.

Ekkor mondta el édesanyám az ő kérését, meghallgatta a jó Isten, Ő van! Az Ő szent napja a Szombat!

Illusztráció

18. Szőke tanyára költöztünk

Elköltöztünk, két kilométerrel távolabbi tanyára. A tulajdonos Szőke nevezetű ember volt. Itt aranyos, kedves szomszédaink voltak. Segítettek, amivel tudtak. Itt is jószágneveléssel, földműveléssel foglalkoztunk, a gazdálkodó emberekhez jártunk napszámba, ahol reggelit-ebédet is kaptunk. Egyik alkalommal a Farkas Pistáéknál összejövetel volt, egy Mucsi Imre nevezetű lelkész a Bibliából tartott előadást. Édesanyámat is meghívták és elég sok szomszédot is. Talán az ötödik, vagy hatodik előadáson, a Tízparancsolatról és ott is az Úr szent napjáról, a szombat megünnepléséről beszélt a lelkész. Édesanyámat mélyen érintette az ige, felugrott, a görbebottal verte a földet és azt mondta, (megj.: megsebesült a fél része, kissé béna lett, ezért sántított és bottal járt) és igen hangosan kiabált, vegye tudomásul Mucsi úr, én római katolikusnak születtem és ebben halok meg! Mindenkit meglepett édesanyám efféle kitörése, hiszen senki se kért tőle semmi ilyet. Ezzel édesanyám otthagyta a gyülekezetet, eljött haza, ez a nap vasárnap volt. Majd édesanyám titkon kérte az Úr Jézust, Uram Istenem, ha a szombat tényleg a Te szent napod, akkor mutasd meg nekem és akkor én is a Te szombatodat fogom megtartani. Azt kérem Tőled Uram, hogy én az elközelgő szombaton naplementig dolgozom, azt az egész lakást kimeszelem, kitakarítom és ha lehetséges, add, hogy olyan beteg legyek, hogy az orvosok ne tudják megállapítani, hogy mi bajom van. De a következő szombatra, Te gyógyítsál meg és akkor én tudom és mindenkinek elmondom, hogy igenis Uram, a Te szent napod a szombat, és azt akarod, hogy aki Téged szeret, az néked szót fogadjon!

Illusztráció

Photo by Priscilla Du Preez on Unsplash

17. Nagymamámmal mi is Szentesre költöztünk

Itt, az úgynevezett Deák tanyán, jószágokat neveltünk. Ugyanis kaptunk az egyik gazdától két hasas disznót, fele malacáért gondoztuk, neveltük. Kis csibéket kotlóval, ezeket is felibe neveltük. És mikor nagyra nőttek ahány darab felnőtt, azoknak fele a mienk lett, a másik felét a kotlóssal, ugyanígy a kis malacokat az anyadisznóval visszaadtuk a gazdának, aki így segített, hogy saját jószágunk legyen. A kis állatok megnőttek, és a következő évben már tyúkok lettek, azok tojtak, kikeltettük, és így lett háromszáz darab nagy, vágni való csirke, amit el lehetett adni a piacon, és ebből lett pénzünk. A kis malacokból anyadisznók lettek, azoknak is lettek kis malacaik, azokat is el lehetett adni. Sokat dolgoztunk, a tanyához tartozó földön is termeltünk kukoricát a jószágoknak, babot, borsót, burgonyát a saját részünkre, és eljártunk gazdákhoz is napi bérért, napszámba dolgozni. Mikor szépen volt jószágunk, a szomszéd földterületre trágyát hoztak, és a földre szétszórták. A mi tyúkjaink, csibéink jól érezték magukat, az újdonságnak örültek. Igen ám, három nap alatt az összes baromfi apraja-nagyja elpusztult, a disznók, a kismalacok szintén. Kiderült, hogy betegségben elhullott állatok tetemeit hozták ki a trágyával, a baromfiaink megették, megfertőződtek és a szép nagy anyányi csirkéknek, reggel semmi baja nem látszott, édesapám mire a piacra ért volna velük elpusztultak. Így mi sem mertünk enni belőlük. Sajnos egy nagyméretű járvány pusztított akkoriban az állatok között, mi csak ekkor vettünk tudomást róla. Már az állatorvos sem tudott segíteni. El kellett volna ásni, mélyen a földbe, klórmésszel leönteni és utána betemetni, ahogy édesapám is tette. De úgy látszik, akkor is voltak felelőtlen emberek. Szegény édesanyám, egy hétig sötét szobában volt az orvos tanácsára, még gyógyszert is kapott, mivel idegösszeroppanása lett. De a jó Isten megtartotta őt, erőt adott neki. Szomorúak voltunk, mi gyermekek is.

Illusztráció

16. Váratlan vendégek

Édesanyám, és a négy kis testvérkém, két héttel hamarább mentek Szentesre, az úgynevezett Deák tanyára. Ezek nem voltak rokonaink, csak a tanya tulajdonosai voltak. Nagymamámmal én itt maradtam Rákosszentmihályon, amíg édesapám fuvarossal nem jött értünk, hogy a megmaradt kis bútorainkkal, együtt minket is Szentesre vigyen. Egyszer az utcán megállt előttünk egy nagy teherautó, kiszállt belőle két férfi és egy idősebb hölgy. Jönnek be, sem nem köszöntek, sem be nem mutatkoztak. A hölgy turkált, nézelődött és azt mondta, hogy keresi a holmiját, amit elloptak tőle az emberek. Mivel nem volt semmi az övé, úgy érzem dolga végezetlenül nem akart elmenni. Így nekem esett, a fülemből a kis fülbevalómat ki akarta tépni, hogy ez az övé. Ő egy idős nagyságos asszony volt. Nagyon sírtam, féltettem a csodával határosan megmenekült fülbevalómat és ugyan akkor fájt, ahogy a fülemmel együtt rángatta, ki akarta tépni. Az egyik férfi rászólt, hagyja azt a gyermeket, ne bántsa! Így aztán elmentek. Ekkor újra megtapasztaltuk, az Úr Jézus védelmét, óvó kegyelmét.

Illusztráció

15. Peháréknál cseresznyeszedés

Pehárék nagyon kedves emberek voltak, szerettek bennünket, segítettek, amiben tudtak. Mi is, mivel ők idős emberek voltak, vagy a kertben segítettünk gyomlálni, vagy üzletbe mentünk segíteni, vásárolni (tejet, kenyeret stb.). Volt szép nagy cseresznyefájuk, édesapám létráról szedte a cseresznyét, amiből nekünk is adtak, egyébként eladásra szedtük nekik. Mivel én egy igen sovány lányka voltam, felmentem a tetejébe, és onnan szedtem. Egyszer, a távoli ágon sok szép cseresznye mosolygott rám, odébb léptem és az ág letörött alattam, hassal leestem a bakhátra. Ugyanis szőlő volt felkarózva sorban, kb. egy- másfél-két méteres karóval. 18-20 út szőlő, elég nagy terület, tehát a bakhátra estem hassal, és nem a szőlőkarókra. Nem törött el semmim, a hasam, gyomrom fájt egy-két napig, de hála a Jó Istennek megoltalmazott. Pehár néniék is azt mondták, csodával határos, hogy nem a szőlőkarókba estem.

Illusztráció

14. Pehár néniék szomszédjába költöztünk

A Pehár néniék ugyan abban az utcában laktak, ahol az a kedves Bolgár család, akiktől édesanyámat két hónappal ezelőtt Fótra vitték a kórházba, csak ez a család, itt lent, a baloldalban, a sarki házban lakott. A Pehár néniék, viszont a baloldalban, a domb tetején. És tőlük erre visszább volt egy szép rendes ház és a tulajdonos nem lakott ott, de nekünk kölcsön adta, amíg Szentesre nem tudtunk hazaköltözni. Sokszor megtapasztaltuk itt is az Úr Jézus szeretetét irántunk Pehár néniék nagyon sokat segítettek élelemmel, kedvességükkel és szeretetükkel.

Illusztráció

13. Édesanyánk február végén hazajött

Kimondhatatlan öröm, és hála töltött el bennünket, amikor édesanyám hazajött. Elmondta, hogy nagyon beteg volt, mivel tetanusz mérgezést kapott. Igazán, a jó Isten után, az orvosok lelkiismeretesek voltak hozzá, és emberileg, minden tőlük telhetőt megtettek, életet egyedül a mindenek Alkotója, Teremtője adott neki. Egyszer csak, eszébe jutott édesanyámnak, hogy mikor az ostrom kezdődött, és mondták az emberek, hogy az ékszereket jobb eldugni, mert a katonák is, de még inkább a civilek is, könnyen megölik az embert. Jobbik esetben, elrabolják az értékeket. Így akkor édesanyám a karikagyűrűket, fülbevalókat, köztük az enyémet is, a télikabátjának az aljába, a vatelin bélés közé tette, és a kabátalján a bélést visszavarrta. Ez a téli kabát édesanyámon volt, mikor Fótra vitték őt. A kórházban ezzel takarózott, mivel a katonai pokróc kevés volt, és fázott. Most gyorsan elővette a kabátot, hát megijedtünk, mert végig fel volt fejtve a kabát alja, az ékszerek sehol nincsenek. Nem túl nagy érték, de a jegygyűrű emlék, az arany fülbevalómat pici koromban kaptam a keresztanyámtól, szintén emlék és nincs sehol! Végig tapogatta édesanyám a vatelint, de sehol nincsen. Keseregtünk rajta és végül annak örültünk mindnyájan, hogy együtt vagyunk és az Úr Jézus kegyelméből élünk. Majd csak újra elővette édesanyám a kabátot és csodálatosan az Úr Jézus elrejtette, a kabát egyik eleje csücskében az ékszereket. Volt nagy öröm! Valaki ki akarta szedni, mert végig fel volt fejtve, ki is eshetett volna, de csodálatos módon, az Úr az Ő angyala által, még ezeket a tárgyakat is megőrizte, legyen neve örökké áldott.

Illusztráció

12. A lakásistálló

Édesapámmal átmentem, hogy rendbe tegyük az istállónak használt lakást. Szörnyű, ami ott fogadott! A büdöst leírni sem lehet, úgy nézett ki minden, hogy szörnyű. De a Jó Isten, és az aranyos család segítségével, rendbe tettük. Az ablakokat deszkával, keménypapírral édesapám beszögelte, az egyik ablak legfelső kockájában volt üveg, ez nem nagy fényt adott, de már lakás volt. Tehát átköltöztünk, jól éreztük magunkat, már a körülményeinkhez képest, csak édesanyánk hiányzott. Majd egyszer bejött egy aranyosnak tűnő fiatal néni, eleinte úgy nézett ki, hogy javunkat akarja. De egyszer kibújt belőle a rosszindulat, később derült ki, hogy édesapánkat akarta elcsábítani, de nem sikerült neki és ekkor bosszút akart állni. Egy edényben zsírt forrósított, és a kistestvéreim fejére akarta locsolni, leves szedő kanállal, hogy a hajukról a serkét elpusztítsa, nagyon sírtak a kicsik, nem akartak odamenni, de ő húzta őket, és nyúlt a kanálért, ekkor én is sivalkodtam, segítség! Erre édesapám beszaladt, összeszidta a nénit, aki szép volt, de gonosz. Egyszóval édesapánk elzavarta őt és többé nem láttuk, de mindég féltünk, nehogy olyankor jöjjön, amikor édesapám nincs itthon. De az Úr Jézus távol tartotta tőlünk.

Illusztráció

11. Egy hét ezen kedves bolgár családnál

Midőn édesanyámat elvitték Fótra, nagyon nagy szomorúság, keserűség vett erőt rajtunk, nagyon hiányzott nekünk. Kértük a Jó Istent, hogy őrizze meg, legyen vele és adja vissza nékünk, ha lehet. Végre jött aranyos szállásadónk felesége, vele a férje is, kérdezték, hogy milyen volt az utunk? Édesapám elmondta, hol jöttünk, ők megrémülve mondták, hiszen az aknamező volt, a lemezek tányér-aknák voltak! És mi, ráadásul a talicskával, apró gyerekekkel, ez kész csoda! Mondtam, én a fejünk felett cirkáló repülőgéptől féltem, hol fentebb, hol lentebb repült, erősen hasította a fülünket. Ők mondták, persze, hogy cirkáltak, nem tudták mire vélni, hogy mit keresünk ott, azon a veszélyes helyen. Tehát ezek az emberek enni, inni és szeretettel szállást adtak a velük szembe lévő oldalon, tőlük a harmadik házban, azelőtt a katonák lovakat tartottak, a padolt nagy-szobában. Két szép ablak volt az utcára, de csak a legfelső kis kocka üveg volt épségben, ez adott fényt. Tehát ő általuk lett, ideiglenesen lakásunk is. Egyik reggel a katonák mondták, B.U.É.K., hát kiderült, hogy 1945. újév reggelére virradtunk. A karácsony úgy eltűnt a tűzharcban, észre sem vettük, hogy ilyen is volt. Hiszen a Jó Isten ajándéka volt mindenkinek, ha életben maradt valaki. A harcok idején ünnepnap, vagy napok nevei, és hányadika van, ki törődött ezzel? Ezért volt nagy dolog újesztendő köszöntését hallani!

Illusztráció

10. Édesanyámat Fótra vitték

Ahogy megérkeztünk eme másik, kedves bolgár családhoz, itt két szoba, és a konyha tele volt orosz katonákkal, a földön feküdtek. Mi a konyhában kaptunk egy ágyat, nagymamám, és mi öt gyerek. Már ötödik napja volt, hogy édesanyám megsebesült, fájdalmai voltak, és ez a bolgár szállásadónk beszélt az orosz katonaorvossal. Megnézték édesanyám kezét, és még azon az estén a sebesülteket szállító teherautóval elvitték Fótra, egy rögtönzött katonai kórházba, a sok sebesült katonával együtt. Ott leamputálták a bal kezének a mutatóujját, két hónapig nem láttuk őt. Semmit sem tudtunk róla, ő sem rólunk. Tetanusz-mérgezést kapott, de az Úr Jézus visszaadta nekünk, legyen szent neve áldott örökké. Ha ezer ajkunk volna, sem tudnánk megköszönni az Úr Jézus gondoskodó, óvó-védő szeretetét.

Illusztráció.

9. Aknamezőn

Itt sokáig azért nem maradhattunk, mert édesanyámnak fájt a keze, és orvoshoz kellett volna vinni őt. Így ez a bolgár szállásadónk mondta, hogy Rákosszentmihályon van egy másik bolgár család, ezeknek jó ismerősük. Írt egy pár sort nekik, és édesapámnak odaadta azzal, hogy adják át a levelet nekik. Úgy is volt, édesapám egy talicskára rakott élelmet, a legfontosabb ruhaneműt. 1944 decemberében, tehát elindult a kis család az ismeretlen, járatlan, veszélyes úton, Rákosszentmihályra. Volt rendes, köves út is, amin mehettünk volna, de ott katonák, tankok tömkelege, és kerülő is lett volna, így édesapámmal toronyiránt mentünk, réteken, mezőkön át. Egy olyan helyen mentünk, ahol temérdek drót szövevény, és olyan kerek lapos fém lapok voltak. A négy éves öcsikénk és az ötéves kis húgunk a talicska rakomány tetején ültek. Én és az iker testvérkéim, akik hétévesek voltak, ők is édesanyám, nagymamám kerülgettük a fémlapokat, édesapám is a talicskával. Lehet, hogy édesapám tudta, hogy mik azok, mert mindig mondta, a vaslapokra rá ne lépjetek! Én nagyon féltem, mert a fejünk felett, többször egy repülő keringett, attól féltem, hogy bombát dob le. Órákon át, mentünk ezen a mezőn, végre elértük a köves utat, és a Szilas patakot. Ahol rengeteg sebesült, sokféle katona feküdt, persze ekkor már halva, kinek a feje, lába, keze lógott a patak vizébe, irtózatos látvány! Volt orosz, magyar, német katona, sőt civilek is. Mielőtt beértünk Rákosszentmihályra, a baloldalban pici babaholmi szétszóródva, a pólya is, és a baba meghalva. Lehet, hogy az anyukáját üldözték, aki a pici babáját vitte és elszórta, anyukájával mi lett, nem tudjuk. Tehát minket az Úr átvezetett az aknamezőn is.

Illusztráció

8. A bolgár kertészék pincéjében

Az uraságnak dolgozott egy bolgár család, akik konyha-kertészettel foglalkoztak. Nekik volt egy jó mély pincéjük, aminek a tetején 5-6 méter magas, és iszonyú nagy területet elfoglaló trágyadomb volt. Ők aranyosak voltak, és befogadtak bennünket, a nyolctagú családunkat. Itt két-három napot töltöttünk, édesapánk hozott élelmet, melyet vagy az orosz katonák adtak neki, vagy a befogadó család. Ez a pince is kapott bombát is, meg ágyúlövedéket is, de nem robbantak fel, úgy mondták, hogy befulladtak. Ilyenkor itt is egy nagy rázkódást éreztünk, és egy nagy buffanást. Az első este leszaladt a pincébe a bolgár fiatalember, nagyon megijedt, mivel értette, hogy az orosz katonák azt mondták, ezt az embert megöljük, és az aranyfogát kiszedjük. Ugyanis az emberek gazdagabb rétege arany fogsort csináltatott, vagy esetleg ezüstöt, ez státusz szimbólum is volt egyben. Mivel egy vaságyat kaptunk, az 5 gyerek, és édesanyám ezen ültünk. A szállásadó fiatalember, a hátunk mögé ült, és azt mondta, mondjuk azt, hogy mi az ő gyermekei vagyunk, a sebesült, véreskezű édesanyánk meg az ő felesége. Erre nem került sor, mert édesapám jött le a pincébe, utána az orosz katona, aki édesapám mellének szögezte a puskát és kiabálta germáncki! Ugyanis látták az aranyfogút lejönni, nekik az ellenség germáncki volt. Ijedtünkben most is gondolatban az Úr Jézushoz kiáltottunk segítségért, mint már olyan sokszor azelőtt. Az Úr Jézus megsegített, mert az aranyfogú szállásadónk megijedt, hogy édesapámat lelövik, és megszólalt bolgár nyelven és az orosz katona olyan lett, mint a kezes bárány. Nem ütötték agyon az arany fogáért, sőt, nagyon jó barátságba lettek, mert a katonák bőséges élelemhez jutottak a szállásadónk által, kik igen gazdagok, és jószívű emberek voltak.

Illusztráció

7. A kastély pincéjében

Ezután már nem maradhattunk az istállóban, így az uraság üzent édesapámtól, hogy fogjon be a nagy stráf kocsiba, mivel azt akarta, hogy akiket csak lehet, a cselédek-munkások közül, ő beviszi az Andrássy úton lévő bunkerjába, ez Pesten volt. Ekkor megint a németek foglaltak el bennünket. Édesapám azt akarta, hogy minket, mármint a családját hátra viszi, ahol már nem volt erős a harc, mert már az oroszok tartották hatalmukban Rákosszentmihályt. Igen ám, de minket meg az uraság a kastélyba hívatott egy küldönc által. Így édesapám is idejött a kastély elé, az oroszok lőttek megint és a stráf kocsit telibe találták, a két ló elszaladt, édesapámat a légnyomás ellökte. Neki nem lett semmi baja, az Úr Jézus elküldte angyalát. Édesanyám, az ő édesanyja, és mi öten már a kastély pincéjében voltunk, amikor a stráf kocsi telitalálatot kapott. Éppen ekkor a pinceajtót kinyitották, miközben a szilánkok szétrepültek. Az egyik szilánk édesanyám bal kezén lévő mutatóujját tövénél levágta csak egy kis hús és bőr tartotta. A másik szilánk a postás bácsit vágta halántékon, épp úgy, mint a leendő vejét az istállóban, így ő is meghalt. Minket ekkor is megőrzött az Úr Jézus.

Illusztráció

6. Ez az istálló telitalálatot kap

A szecskakeverő helyet körülfogta négy tároló helyiség, ezek többször kaptak lövedéket, de mi csak egy nagy puffanást hallottunk, meg olyan rázkódást éreztem, mert befulladt a lövedék, így mondták a férfiak, akik ott voltak és látták, mikor kint szemlélődtek. Egy hét harc után az istálló balszárnya találatot kapott, három bődületes lyuk lett. A placcon a postásék lányának a vőlegényét egy szilánk halántékon találta, ő ott meghalt, és mivel hasonló termetű volt, mint az édesapánk, így azt kiabálták Deák bácsi meghalt! Édesanyám szaladt a hír hallatára, mi meg öten sírtunk, úgy megijedtünk. Amúgy is szörnyű volt a lövedék erős szaga, ahogy szétcsapta a téglafalat, a porfelhő, a tehenek közül többet szétvágott a lövedék, azok bőgése, az emberek jajgatása, kiáltása. Ezzel egy időben az istálló ajtaján, beszaladt egy magyar katona. Kiáltotta: drága Magyar testvéreim, ha Istent ismertek, mentsetek meg! Mivel édesapám a bejárathoz közel volt, így a jobb szárny felőli jászol alá bújtatta, a szegény katonát. Ugye az oroszok látták a katonát bejönni az istállóba, mikorra ők is bejöttek, akkor már egy civilt láttak a jászol felől, a placcra jönni és az egyik orosz katona, a puskatussal édesapámat fejen vágta. Ő, ahogy hanyatt vágódott már az édesanyám karjába esett, aki akkor indult el szaladni, amikor a postásék leendő vejét a szilánk halántékon találta, és azt kiabálták, hogy a Deák bácsi meghalt. És így a legjobbkor ért oda édesapámhoz, eközben a szegény magyar katonát megtalálták az oroszok, és elvitték. Nem tudjuk, hogy mi lett vele.

Illusztráció

5. Hatalmas tehénistálló

Illusztráció

A bejegyzés végén csak a jobb megértés szempontjából, egy hozzávetőleges rajzot láthatunk, arról a helyről, ahol egy hetet töltöttünk. A szecskakeverő helyiségben, mi nyolcan, és rajtunk kívül még három család, ők tizenegyen, így összesen tizenkilencen voltunk. Ez alatt az idő alatt, hol az orosz katonák, hol a németek foglalták el a területet, ez csúnya, rossz dolog volt. Rákosszentmihály felől az oroszok nyomultak, Budapestet akarták elfoglalni. Pest felől viszont a németek verték vissza az oroszokat. Egy szóval, mi a harcvonalban voltunk. Édesapánk sokszor kiment az istállóból, egy-két férfi szintén ment vele, figyelték, hol, mi van. És élelmet hoztak a lakásaikból, lakásunkból. Egyik ilyen alkalommal édesapám ment a barátnőm apukájával, akit egy golyó eltalált és meghalt, édesapámat az Úr Jézus megőrizte.

A hatalmas tehénistálló

4. Bombabiztos, futóárokszerű bunker (óvóhely)

Mivel a bombázások egyre sűrűsödtek, az egyik szomszédunk egy bombabiztos óvóhelyet készített, és úgy volt, hogy mi is oda megyünk. A mi házunk előtt volt egy krumplis verem, amiben a fagy elől, télire a krumplit tároltuk. Egy párszor, a bombázások elől, oda mentünk le. Igen ám, de a katonák a veremtől, másfél méterre ástak egy nagy kerek gödröt, amibe helyezték az ágyút, így már hasznavehetetlenné vált a krumplisverem. Ezért mentünk volna a bunkerbe. Mielőtt a bombabiztos bunkerbe mehettünk volna, azt elfoglalták a katonák. Pár nappal később bombatalálat érte azt a bunkert, és a bent lévő katonák mind meghaltak. Itt is az Úr óvó karja védett, nem engedte az Úr Jézus, hogy odamenjünk, pedig nagyon bánatosak voltak a felnőttek is, amiért nem mehettünk oda. Sőt kimondottan haragudtak a katonákra, akik elfoglalták előlünk. Viszont nagy megdöbbenés vett erőt rajtuk, és rajtam is, sajnáltuk a szerencsétlenül járt katonákat. De hálásak voltunk az Úr gondviseléséért.

3. Zavaró repülés a temetőnél

A lakóhelyünk felé igyekeztem Pestújhelyről, mert tejet vittem valakinek, és most már csak az üres, vastag falú tejeskanna volt nálam. Zavaró repülést jeleztek a szirénák; ágyúkkal lőtték a repülőket, és a lövedék a levegőben szétrobbant. A repeszdarabok és a lövedék szétrobbant darabjai hullottak az égből. Én ijedtemben a négy literes, vastag falú, üres kannát a fejemre tettem. Egy nagy csattanás a kannán, a fejemet a kanna megütötte, mivel a repesz rácsapódott a kanna oldalára, a kanna behorpadt, de életben maradtam. Az Úr angyala által megőrzött, az ijedtségen kívül, nem lett semmi bajom, hála Néki!

2. Az 1940-es évek

Most visszalépek az 1940-es évek háborús időszakára. Ekkor már öten voltunk testvérek. Az Úr Jézus szüleimet megáldotta, rajtam kívül még négy testvérkével. Szívem vágya volt, hogy iker kisbabák szülessenek, és ezt is megadta az Úr Jézus: egy fiút, öt perccel utána, egy kislányt, ők ikrek. Pár év múlva még egy kislányt, és 1940-ben a kis öcsikénket kapta családunk. Szüleink egyszerű, jóra törekvő emberek, kertészek és földművesek, szorgos-dolgos család, és rokon szeretők voltak.

Tehát jöttek a bombázások, melyek mindenki életét megnehezítették, és megkeserítették. Mi ekkor Pestújhelyhez pár kilométerre egy úgynevezett Irinyi-pusztai gazdaságon laktunk, egy uradalomban. Édesapám parádés kocsis volt: az uraságot, nagyságos asszonyokat hordta-vitte, ahova kellett menniük. (Mivel akkor még kevés autó volt, lovas kocsin, hintón jártak az emberek. Gumis kerekű-gumirádlis.)

(Illusztráció, nem pont olyan a kocsi, mint amilyenről Mama írt.)

1. Születésem, ifjúkorom

Minél nagyobb a baj, a veszély, az Úr Jézus Krisztus őrző, védő kegyelme annál erősebb, annál nagyobb.

„A miket hallottunk és tudunk; és a miket atyáink beszéltek nékünk, Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól; a jövő nemzedéknek is elbeszéljük az Úr dicséretét, hatalmát és csodáit, a melyeket cselekedett.” (Zsoltárok 78:3-4)

„Hallgassatok reám, ti szigetek, és figyeljetek távol való népek: anyám méhétől hívott el az Úr, anyámnak szíve alatt már emlékezett nevemről.” (Ézsaiás 49:1)

Az Úr Isten nagy tetteivel járok. Aki sok bajt, és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz. Midőn így hetven év távlatából visszatekintek, ujjong a szívem-lelkem, hogy az Úrnak milyen gondja van a parányi por emberre. „Nincs bennem semmi jó, kegyedre érdemes, Te vagy az Üdvadó, ki Istenhez vezetsz.” Mondja egy szép ének, ezt vallom én is. A Zsoltárok könyve 71. fejezet 6. verse csodálatosan szép: „reád támaszkodom születésem óta, anyámnak méhéből, te vontál ki engem. Rólad szól az én dicséretem szüntelen.”

Tényleg, szó szerint így történt. 1933. december 31-én este, nagyon nehezen születtem meg. Az orvosok úgy nyomtak és húztak ki az anyaméhből. Egészséges, első szülött leánygyermekként adott az Úr Jézus a szüleimnek. Később derült ki, hogy gyomorsav hiánnyal élek. Az orvos, írt fel sósavpepszint, amit vízbe csöpögtetve kellett volna szednem. Anyai nagymamám véletlenül a szobánk földes padlójára csöppentett belőle, amitől a föld felhólyagosodott. Erre nagymamám azt mondta, nem engedem, hogy megmérgezzétek ezt a babát, így ő megtiltotta szüleimnek, hogy az egyébként szükséges csöppeket nekem adják. Ennek a nagymamámnak irántam érzett féltésének a következményét, kb. 15 éves koromig szenvedtem. Szüleimmel mi is, mint az átlagemberek, hurka-kolbász, szalonna, füstölt dolgokat fogyasztottunk, én viszont sokat szenvedtem emiatt. Mivel a gyomor savhiány miatt nem tudott rendesen emészteni, pár óra múlva viszontláttam, amit megettem. Vagy 5-6 naponként sokat szenvedtem a székrekedés miatt, aminek következménye a végbélrepedés tályogosodása lett, ezzel meg is műtöttek. Hála az Úrnak, mivel felhagytunk a hagyományos táplálékkal, és a jó Isten által elrendelt eledelt fogyasztottam, 1949-től kezdve előbbi panaszaim megszűntek.

MEGVÁLTÓM SZÓL NEKEM...

Megváltóm szól nekem: Gyermek, kicsiny erőd?
Nyugtot találsz bennem, leszek a segítőd!

Kar: Jézus nyugtot ád, szíve megbocsát;
Bűntől szennyes lelkemnek vére hoz tisztulást.

Szent véred, Jézusom, lemossa bűnömet,
Erőd csodás nagyon, meglágyít kőszívet.

Nincs bennem semmi jó, kegyedre érdemes,
Te vagy az Üdvadó, ki Istenhez vezetsz.

Ha érzem végnapom. Hogy ím itt a halál,
Bátran elmondhatom: Jézus mellettem áll.

J. T. Grape, 1865. / E. M. Hall (1820-1889)

Tapasztalatok élete

„Én pedig szüntelen reménylek, és szaporítom minden te dicséretedet.

Szájam beszéli a te igazságodat, minden nap a te szabadításodat,
mert számát sem tudom.

Az Úr Istennek nagy tetteivel járok; csak a te igazságodról emlékezem!

Oh Isten, gyermekségemtől tanítottál engem;
és mind mostanig hirdetem a te csudadolgaidat.

Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh Isten,
hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek,
és minden következendőnek a te nagy tetteidet.

Hisz a te igazságod, oh Isten, felhat az égig,
mert nagyságos dolgokat cselekedtél;
kicsoda hasonló te hozzád, oh Isten?!

Aki sok bajt és nyomorúságot éreztettél velünk,
de ismét megelevenítesz,
és a föld mélységéből ismét felhozol minket.

Megsokasítod az én nagyságomat;
hozzám fordulsz és megvigasztalsz engem.”

Zsoltárok könyve 71:14-21

A fenti képen, ami a könyv borítóján is szerepel, az élet állomásai láthatóak:
születés (bölcső), újjászületés (keresztség), illetveJézus visszajövetelekor hazatérés a mennyei otthonunkba (mennyei lajtorja).

(A képet Karolin unokám készítette.)