54. Az Úr Jézus gondviselése

A szolnoki testvérek az Úr Jézus áldott eszközei voltak. Mivel nekem nem volt jövedelmem, a férjem kórházban, én mindennap busszal mentem be és busszal mentem a szálláshelyemre is. Ma sem tudom, hogyan csinálták a testvérek, de a pénzem szaporodott és nem fogyott el. Hol a szombatiskolában, hol a táskámban, hol a kabát zsebemben, de mindig öt tíz forintokat találtam, nem szenvedtem hiányt. Csak hálás szívvel tudtam imádkozni az én drága hittestvéreimért, hogy az Úr Jézus áldja meg őket, sokszorozza meg pénzüket, erejüket. Egyik alkalommal Gyöngyösi Veráéknál voltam szálláson. Nagyon lázas lettem, rázott a hideg és miután lefürödtem, a Vera anyukája, nem az édesanyja, mert az már nem élt, nem is volt adventista, mégis aranyos volt. Ez az aranyos, kedves asszony diannával végig masszírozott, a fülemtől, a lábam ujjáig, jó meleg gyógyteát adott és lázcsillapítót. Másnapra jól éreztem magamat. Ekkor is úgy éreztem a jó Isten szeretetét, közelségét, ugyanakkor, az embertestvéreim szeretetét, ami gyógyító hatással volt rám. Rossz hallani, amikor némely ember azt mondja, nincs a gyülekezetben szeretet, nincs a testvérekben szeretet, ez nem igaz! Az ilyen ember szívében nincs szeretet, ő nem tud adni, csak kapni szeretne, de olyan az élete, mint a lyukas zsák, kifolyik belőle, mert ő önző. Igenis van szeretet! Isten maga a szeretet, de sok ember mégis úgy érzi, hogy őt nem szereti Isten, ez is hazugság! Hisz Ő előbb szeretett minket, mint ahogy mi szeretjük Őt.

Illusztráció

53. A főnővér ajánlata

Amíg a férjem kórházban feküdt, sokat beszélgettem, a főnővérkével. Elmondtam, hogy szerettem volna orvos lenni, de a háború áthúzta ezt a vágyamat. Később nővér szerettem volna lenni, de már ez sem vált valóra. De szerettem az időseket, gyermekeket és a betegeket. Ez a főnővér, a Rác nénikéék szomszédjában lakott. Mivel én egy hétig itt aludtam, a Rác testvérnőéknél, a főnővér elmondta nekik, hogy az én férjem halála után teljesülhetne a vágyam. Ugyanis, a kórházban egy takarító néni, aki egy szolgálati lakásban lakott, nyugdíjba megy és én odaköltözhetnék takarítónőnek, és esti tagozaton elvégezhetném, az ápolónői tanfolyamot. Ő nem merte nekem megmondani. Így az aranyos Rác nénikém finoman beadagolta nekem. Örültem az ajánlatnak, ha szükség lesz rá, akkor igénybe veszem.

Illusztráció

51. A második jelkérés

Mivel új házasok voltunk és külön lakásba költöztünk, így a jövőről és a megélhetésünkről is, nekünk kellett gondolkodni. A férjem legénykorában, Tiszaföldváron csősz volt. A környék nagy szőlőtermelő vidék volt és őrizni kellett, amiért fizettek neki. Tiszasason is volt szőlőterület, de nem olyan nagy. Itt nem tudott elhelyezkedni. Volt viszont olyan lehetőség, hogy kis libákat adtak ki, úgy szólván szerződni lehetett. Kis libákat kaptunk és csak a tollat kellett beadni. Háromszori kopasztással, 40 libától 11 kg tollat kellett beszolgáltatni. A liba maradt volna a mienk. Természetesen a darát, tehát a táplálékot is mi adtuk. Ehhez is az Úr Jézus akaratát kértük ki. Azt kértük, hogy ha megegyezik az Úr akaratával ez a vállalkozás, akkor az első szállításból kapjunk. Ha nem egyezik meg, akkor ne kapjunk kis libákat. Kb. egy hónap múlva vált esedékessé a szállítás. Ekkor 1957 májusa volt. Nem kaptuk meg a kis libákat. Az én férjem nem nyugodott bele, így feliratkozott, a második szállításra. Kérleltem, ne tegyük, mert nemleges volt az Úr Jézus válasza, de ő hajthatatlan volt. Mivel hely is kellett a libáknak, így béreltünk egy hold szőlőterületet, ami el volt hanyagolva, az egy-két méteres paréjokat kézzel kihúzgáltuk, nagy kévéket kötöttünk belőlük. Egy nagy szilvafa tövéhez kunyhót építettünk magunknak. Nagy, négy méteres gerendát tettünk a földre, léceket szögeltünk rá, és a paréjkévékből befedtük, ez úgy nézett ki, mint egy háztető a földön, az volt a lakásunk. Sajnos az egerek jól érezték magukat a paréjkévék között. Elég sokat szenvedtünk tőlünk. A libákat akkor kaptuk meg, amikor az első sorozati libákat először megtépték. Úgy június-július tájékán érkeztek, meleg volt az idő, de a mi libáinkat csak egyszer tudtuk megtépni, kevés lett a tolluk. Azért, hogy be tudjuk adni a 11 kg tollat, 90 forintért kilóját, 150 forintért tudtunk venni tollat, plusz a szép dunyhánkat, négy nagy párnánkat is beleadtuk. Csak így tudtunk eleget tenni a feltételeknek. Sajnos, akik az első sorozatból kapták a libákat, azoknak is ráfizetéses volt ez a vállalkozás, de nekünk aztán nagyon. Ráadásul testileg, lelkileg kimerültünk. Éreztük az engedetlenségünk büntetését. Hiszen az Úr meg akart óvni ettől, de mi okoskodtunk, engedetlenkedtünk, egy életre megtanultuk, ha jelt kérünk az Úrtól, akkor higgyük el, hogy Ő előre látja, hogy mi válik a javunkra és bízzunk Benne! Nem szabad alkudozni, okoskodni, mert ez már az ördögtől van! Azt ajánlom mindenkinek, inkább ne kérjen jelt, ha pedig kér, akkor kérje az Urat, adjon erőt, akaratában megnyugodni! Persze, jel nélkül is kell kérni Őt, hogy tudjunk akarata szerint élni, belenyugodni abba, amit megenged életünkben, még ha az nagyon fáj is nekünk. Mert Ő a szerintünk rossznak vélt dolgokat is javunkra engedi meg. Ő gondviselő jó Atyánk, aki szeret bennünket, aki javunkat akarja. Ez 1957 nyarán történt.

Illusztráció

52. Az első férjem kórházban

Jött az ősz, a libákat meghizlaltuk, eladogattunk belőlük. A tél folyamán táplálékul is szolgált egy néhány liba. Sok fáradság, sok vesződség volt velük. Majd megértük az Úr kegyelméből az 1958. évet. Akkoriban az ázsiai influenzajárvány, sokak egészségét és életét is próbára tette. Január második hetének hétfő reggelére a férjem elveszítette az eszméletét, félrebeszélt. Orvost hívtunk, aki azonnal kórházba vitette mentővel, Szolnokra. Mivel egy veséje volt, ez az egy is felhagyott a működéssel, úgymond, a vizelet a vérrel összekeveredett, húgy-vérűséget kapott. A Német főorvos úr azt mondta, nem tudnak rajta segíteni. Infúziózták, négyféle erős gyógyszert tettek az infúzióba. Így is három hétig volt eszméletlen állapotban. Igazgatói engedéllyel mindennap bejártam hozzá a kórházba. Vizet csöpögtettem a száján lévő gézre, mert tátott szájjal lélegzett, de a nyelve még így is berepedezett. Segítettem a nővéreknek, betegeknek, ha vizet kellett adni, mert nem tudtak felkelni.

Illusztráció